Cikkek

Teljes riport a TARKA VILÁG  2012.március 15.-én megjelent számából.

 

Akiket nem csupán a középkorosztály, hanem a fiatalok is szeretnek:

The End Együttes

A szórakoztató zenei életben már lassan 20. éve aktívan tevékenykedő temerini The End Együttes legutóbbi nagyobb sikerét az Újvidéken 11. alkalommal megtartott Csárdásbálon aratta. Hajnalig húzta a talpalávalót, szórakoztatta a népes, de mindenképpen igényes vendégsereget. Ekkor beszélgettünk az együttes egyik alapító tagjával, billentyűsével, Kalapáti Zoltánnal és az együttes énekesével, Balogh Tiborral.

Másodszor játszottunk a Csárdásbálon, három-négy évvel ezelőtt játszottunk először. Örömmel tettünk eleget az idei meghívásnak is, hiszen a Csárdásbál egy olyan farsangzáró rendezvény, amely a vajdasági magyarság kulturális életének egyik meghatározó eseménye, amelyen mindig neves együttesek, művészek vesznek részt, idén például rajtunk kívül a vajdasági, de Magyarországon is sikerrel játszó Dulics Tímea operaénekesnő is fellépett. Hogy idén ismét mi kaptunk meghívást talán a már kiérdemelt népszerűségünknek tudható be, de bizonyára annak is, hogy az első szereplésünkkel is elégedettek voltak a szervezők.

Lassan 20 éves lesz a The End Együttes. 

Szinte mi magunk  sem hisszük el, hogy ilyen gyorsan múlik az idő… Még középiskolás gyerekek voltunk, amikor mi hárman, a szólógitáros Vecsera László, a basszusgitáros Varga László és jómagam, aki énekeltem és billentyűs hangszereken játszottam, megalakítottunk egy rock együttest The End néven. Így kezdtük „pályafutásunkat”, ment is ez nagyon rövid ideig, de mivel felmerült a dobos-hiány problémája, hamarosan csatlakozott hozzánk Varga Gyula dobos és Balogh Tibor énekes, akik jövetelével más zenét is kezdtünk játszani és változtattunk repertoárunkon és addigi stílusunkon, amelyet a szélesebb körű hallgatóság, a közönség is elfogadott és azóta is töretlenül szeret.

Ekkor alakult ki a The End igazi arculata.

Az első naptól kezdve ezeken a vizeken evezünk, hiszen Gyula és én  a trió indulása után hamarosan csatlakoztunk, szinte néhány hét leforgása alatt a trióból létrejött az öttagú együttes és attól kezdve egy ötünk által előre elképzelt  közös úton indultunk el, amit még a mai napig is együtt taposunk.

A minőségesebb zenélés érdekében lett a rock-trióból öttagú együttes, 2000-ben pedig a színesebb produkciók érdekében a The End újabb taggal bővült. 

Tibi és megboldogult dobosunk, Gyula éreztek rá, hogy az együttesből hiányzik egy hegedűprímás, és hogy zenénk, repertoárunk még színesebb, szebben szóló legyen, felkértük a népzene által már közismert, nagy tapasztalattal rendelkező és kitűnő prímást Szabó Árpádot, hogy legyen ő is az együttes tagja, amit ő el is vállalt, játékával újabb kellemes színnel gazdagodtak a produkcióink.

Sajnos még egy személycsere történt: 2010. december 29-én elhúnyt az együttes legidősebb tagja, a dobos, Varga Gyula, aki 18 évig zenélt az együttesben, helyére, a dobok mögé a 18 éves zeneiskolás növendéket, a most már a zeneakadémián tanuló ifjabb Kollár Lászlót ültettük.

Zenétek, zenélésetek, ami nem csupán lakodalmas zene, nem véletlenül tetszik a közönségnek. Mi az, amivel sikerül meghódítanotok a zenét kedvelőket?

Igyekszünk haladni a korral, állandóan bővítjük a repertoárunkat, a próbaidőszakokban, amikor valamivel kevesebb muzsikálásunk, felkérésünk van, akkor sem múlik el olyan hét, hogy ne jöjjünk össze és ne bővítsük a repertoárunkat, hogy ne csiszoljuk a már meglevő számokat, hogy azok minél tökéletesebben hangozzanak, szóljanak. Mi minden muzsikálást szívből „dolgozunk le” és egy bizonyos vibrációt adunk le a közönség felé, amit érzékelni is tud. Tehát érzi a közönség hogy mi szívvel, lélekkel csináljuk azt, amit csinálunk.

Hogy népszerűek vagytok a középkorosztály körében logikusnak tűnik, de mind jobban követelnek benneteket a fiatalok. Mi lehet ennek az oka?

Szinte rajtunk nőttek, nőnek fel a generációk, ami nagyon boldogá tesz bennünket. Kezdve az én gyermekeim generációjától, amelyik akarva akaratlanul velünk nőtt fel, meg hát akarva-akaratlanul szeret bennünket, és az egyik vonza a másikat maga után. Mindig igyekszünk olyant játszani, amit ők igényelnek, amit ők szeretnek, amire ők tudnak bulizni, és szerintem ezek a 400-500 személyes ifjúsági bulik, bálak, gólyabálak, nevezzük akárminek, ez tölti el most az utóbbi időben leginkább a szívünket melegséggel: amikor Újvidéktől kezdve Becséig, vagy talán még távolabb is 400-500 személyes ifi bulikat szerveznek és azokon zenélünk, ahol tudjuk hogy mi miattunk jön össze ennyi fiatal, egy hozzánk képest teljesen fiatal korosztály, és nagyon jó bulikat tudunk csinálni.

A vajdasági fellépések mellett számos magyarországi fellépésetek is volt. Éreztek valami különbséget a vajdasági és a magyarországi közönség között?

Van különbség, ez szinte falvanként, városonként változó. Merőben mások az igények, másra tudnak vigadni az emberek, másra tudnak mulatni.  Míg Vajdaságban  az olyan szívbe tépő számokra tudnak úgymond sírni, mint amilyen a Kalász, kalász, meg hadd ne mondjam milyenekre el tudunk érzékenyülni mi magyarok, a magyarországi magyarokat nem igazán érintik meg.  Ők szinte nem is ismerik ezeket az érzelmeket, nekik nem volt soha  gond magyarnak lenni, a vajdaságiaknak inkább. És ebből kifolyólag ők másképp vigadnak, másra mulatnak, de ezt nem negatív, hanem pozitív értelemben mondom hogy nekünk ez jó, mert hát ki tudjuk elégíteni őket is, meg az ittenieket is. Ami azt is jelenti, hogy érünk valamit.

Annak ellenére, hogy  regisztrált esztrádművészek vagytok, valamennyien civil, polgári foglalkozást űztök.

Mi azon zenészek közül valók vagyunk, akik regisztrált  esztrádművészek,  Belgrádból kapunk minden évben licencet, ami feljogosít bennünket, hogy bármilyen helyen, bármilyen rendezvényen hivatalosan is  fel tudjunk lépni. Amúgy mindannyiunknak van civil foglalkozása, mert csupán ebből a zenélésből nem lehet megélni, de azért mégis szeretjük és imádjuk, egy kis fizetéskipótlásnak megteszi.

Egyike vagytok azon ritka együtteseknek, amelyik élőben, élő zenét játszik. 

Igen, és ennek is van egy külön varázsa, és hála Istennek van igény az élő zenére. Nagyon jól nyilatkozott egy fiatal a legutóbbi becsei bulin, hogy minden szervezőnek melegen ajánlja, hogy amikor bulit akar szervezni, akkor zenekart hívjon és ne egy-két tagú úgynevezett együttest, ahol gépi zene megy. Tehát hús-vér zene a miénk, itt benne van az izzadtságunk is, és ez a hangszórón keresztül szinte érződik. Nem csoda hogy mindig is a hús-vér zenés koncertek vonzották a legtöbb embert. Mi ezért csináljuk így, élőben és nem is próbálkoztuk másképp és nem is szeretnénk máshogy. Mi nem fogunk senkivel sem versenyt futni, mi adjuk a tőlünk már megszokott minőséget, a tőlünk megszokott mennyiséget, a tőlünk megszokott hangulatot. Az egy-, vagy kéttagú „együttesek” jelenléte nem zavar bennünket, hála Istennek mi ennek nem érezzük a hátrányát, naptárunknak a szombatjai nagyobbára egy évre előre le vannak foglalva,  úgyhogy ez elégedettséggel tölt el bennünket.

Bármelyik szemlén, fesztiválon, vetélkedőn vettetek részt, az elismerések ezeken sem maradtak el.

Jónéhány évvel ezelőtt egy Vajdaságban megrendezett lakodalmas zenekarok versenyén nyertük el a közönség díjat és különböző vígaszdíjakat, aminek nagyon örültünk, mert ha bennünket a közönség szeret, akkor fel is fog bennünket kérni különböző rendezvényekre és ott tudunk velük együtt lenni és tudjuk őket szórakoztatni. Ez idestova 15 éve történt, azóta természetesen már megjártuk úgymond Tónyát-Baranyát, rengeteg felkérést teljesítettünk. A számos elismerés mellett, három éve voltunk  Magyarországon, Szentlőrincen egy lakodalmas-szórakoztató zenekarok nemzetközi fesztiválján, amelyik versenyjellegű volt és onnan elhoztuk az első díjat, amit az akkori aktuális Földművelésügyi és Vidékfejlesztési minisztertől, Gráf Józseftől vehettünk át. Ez számunkra nagy megtiszteltetés volt, a díj is és maga a tény is, hogy kik ültek az első sorokban, kezdve a magyar zenei élet  ugynevezett elitjétől az egyházi méltóságokig, ismert személyekig. Együttesünk számára talán ez volt a csúcs, a legnagyobb hivatalos elismerés, amiben eddig részesültünk.

Minek köszönhető, hogy szinte 20 éve együtt van a zenekar?

A zene iránti szeretetünk egy közös kapocs, a húsz év alatt nem csak kollégiális, hanem bizalmon alapuló baráti viszony is kialakult köztünk. Minden zenekari tagnak józan a gondolkodása, egyikünk sem forrófejű, nem hirtelen haragú, nem kitörő tipusú, mindent meg tudunk beszélni, összenőttünk az első naptól kezdve. Szerintünk, ha nem tudtunk volna rögtön elejében egy húron pendülni, akkor már ott a kezdetek kezdetén szétpotyogtunk volna ahánnyan voltunk, annyi felé. És jó hogy volt közöttünk egy ember, aki szinte korban majdnem az apánk lehetett volna, legalábbis a zenekar fiatalabb tagjaihoz képest, aki egy kicsit tudta a zenekart  ilyen téren is, amikor szükség volt rá, irányítani. Azóta meg most már annyira összenőttünk, annyira ismerjük egymást, hogy ránézésre tudjuk, hogy a másiknak mi a szándéka, hogy annyira összeszoktunk.  Szerintünk nagyon kevés zenekar mondhatja magáról, hogy így tud együttműködni, hogy nem cserélődnek az emberek, nem vesznek össze a tagok, nem útálják egymást, … és a bizalom az, ami köztünk szinte, szinte megingathatatlan!  Ez egy olyan dolog, ami soha, soha senkiben  még csak fel sem vetődött bárki iránt.

Dobosunk, Varga Gyula barátunk halála nagyon megviselt bennünket, de megbeszéltük, hogyha onnan föntről lát bennünket, bizonyára örül hogy folytatjuk a vele együtt megkezdett pályafutást. Mintha néha még üzenetét is éreznénk. …

Ismerve Gyulát, hiszem, hogy finoman, halkan, mint amilyen volt az életben is, még üzen is a fiúknak….

Szöveg: Varga József

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!